Furcsa dolog ez a gyász… mikor az ember azt gondolná, hogy a nehezén már túljutott, a semmiből tör rá az érzés, hogy hiányzik az a személy, aki eddig az élete része volt. Pont így, a semmiből hasít belém sokszor, hogy többé nem fogom látni Papát, nem fogom hallani a hangját, ahogy tréfálkozik. Mindezt feldolgozni még úgy is nehéz, hogy tudtuk pontosan, hogy mi lesz a vége. Nyáron derült ki a diagnózis. December 10-én került kórházba, majd 20-án reggel aludt el Papa végleg. Annyiból hálás vagyok a sorsnak, hogy adott nekünk közel 37 közös évet, és a lehetőséget, hogy el tudjak végleg búcsúzni…

Nem igazán írtam, csak futólag említettem, de tavaly belevágtunk a lakásprojektbe. Megtalálni a tökéletes lakást sem volt egy egyszerű menet, de december elején kézbe kaptuk végre a kulcsainkat. Nem volt egyszerű menedzselni azt sem, hogy végig melóztam szabadság nélkül, délutánonként a kórházba futottam, hogy tudjak még Papával időt tölteni, aztán késő estig vagy az új lakásban takarítottam a felújítás nyomait, vagy a régi lakásban pakoltam, dobozoltam, takarítottam. De csináltam, mert muszáj volt.

A Szentestét már az új lakásban töltöttük, igaz, még úgy, hogy a lakás majdnem teljesen üres volt, de ez volt a cél. A karácsony nyilván idén egyébként sem az ünneplésről szólt (bár volt olyan, aki ezt nem volt hajlandó megérteni, mondván “hát karácsonyozni attól még lehet….”), ezt is nagyon nehezen éltem meg, de végül december legvégén ki tudtunk teljesen cuccolni az albérletből. Az más kérdés, hogy mivel még mindig rengeteg a teendő, a ruháim is még zsákokban és bőröndökben vannak javarészt, de alakulunk lassan.

Azóta eltelt több, mint két teljes hónap. A nyakamba szakadt az összes ügyintézés, ami a haláleset bejelentéssel kapcsolatos, és ne tudjátok meg, milyen bürokratikus falakba ütközik az ember, főleg, ha meghatalmazással próbál eljárni más helyett. (Számomra ez már csak azért is furcsa, mert hivatali környezetben dolgozok, látom, hogy nálunk hogy mennek a dolgok, mik az elvárások, máshol meg mintha teljesen fittyet hánynának az ilyen dolgokra.) Van olyan szolgáltató, ahol még mindig küzdök, hogy az átírás megtörténjen. És mostanra már csak azt érzem, hogy végtelenül kimerült vagyok…

Tegnap betöltöttem a 37. életévemet. Tegnapelőtt életemben először sikerült elájulnom. Szerintem meg kellene állnom, de egyelőre nem látok kiutat…