Egy éve… ennyi ideje élünk valamiféle korlátozások között. Másfél éve… ennyi ideje nem találkoztam a húgommal. Csak telefonon, illetve videócseten tudunk beszélni (köszi technológia, hogy legalább ezt lehetővé teszed). Így tudtam meg azt is másfél hónappal ezelőtt, hogy majdnem nagynéni lettem… Vagyis ha jobban belegondolok, az lettem: egy 8 és fél hetes kis angyalé, aki sajnos nagyon rossz helyen próbált növekedni. 🙁 Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még időben kiderült a dolog, mielőtt nagyobb bajt okozott volna, és így most a körülményekhez képest minden rendben van. Csak ez a végtelen, nyomasztó szomorúság… az maradt meg. Meg a tehetetlenség és a düh, hogy nem tudok fizikailag ott lenni támaszként a testvérem és a sógorom mellett, mikor ilyen borzasztó dolgokon mennek keresztül.

Nem feltétlenül ilyen bejegyzéssel akartam visszatérni a kis kuckómba, de szükségét éreztem, hogy ezt most kiírjam magamból. Tervezem, hogy feltámasztom hamvaiból ezt a helyet, kicsit talán terápiás jelleggel, de hát annyiszor próbálkoztam már, hogy aztán ki tudja mi lesz belőle… mindenesetre ma csatlakoztam egy blogos csoportos “kihíváshoz”, ami talán motivál majd, hogy kicsit rendszeresebben írjak. Aztán majd meglátjuk… 🙂