Személyes, Utazás,

Just my luck

Napok óta azon vagyok, hogy valami humoros formába tudjam önteni ezt az élménybeszámolót az angliai kiruccanásról… mert ezen már én is csak röhögni tudok. Ismeritek azt a mondást, hogy ami elromolhat, az el is fog romlani, ugye? Na, hát pontosan így jártam. 😀

Az egész ugye úgy kezdődött, hogy a terv szerint fogom magam, kiutazok repülővel, hazafelé meg autózunk egy nagyot. Bukta. Gond volt a kocsival, így ezt nem tudtuk mégsem bevállalni. Ebből következett a következő gond: el kell jutnom a repülőtérről tesómékhoz. Transzfer az egyik közeli városba: nem jó, az egyik járat túl korai, a másikkal hajnalban érek oda. Oké, akkor megyek vonattal. Úgysem parázok eléggé attól, hogy full egyedül kell repülőre ülnöm, még keresztül is robogok majd fél Anglián. Kalandot akartam? Hát tessék. 😀

Nem is lett volna ezzel sem semmi gond, csakhogy a repülőbe beszállás után, mikor már gurultunk volna a kifutópálya felé, bejelentkezett a kapitány, hogy az időjárás miatt 40 percig még tuti nem engednek minket felszállni. Itt már szerintem kezdett rajtam látszani a pánik, mivel alig több, mint egy órám lett volna elérni a vonatot a landolás után. Guess what? Egy óra késéssel indultunk,  és bár az utunk meglehetősen nyugodt és szép volt, végül egy óra késéssel érkeztünk Stanstedbe, így 10 percen múlt, hogy nem értem el a vonatot… oké, semmi gond, újratervezés.

Az állomáson a pénztárnál próbáltam elintézni, hogy adjanak nekem egy jegyet a következő vonatra, mert ez és ez történt, nem tehetek róla.. nagyon segítőkész volt a hölgy, mondta, hogy próbáljak meg beszélni a vonaton a jegyvizsgálóval, mert ha ő belemegy, hogy a meglevő jegyemmel felengedjen a vonatra, akkor nem kell új jegyet vennem (ami majdnem kétszerannyi lett volna, mint amit már fizettem a jegyért… arról nem beszélve, hogy ez is egy közel hasonló összeg volt, mint amennyi a repülőjegyem volt!!). Szerencsémre a kallerbácsi is jófej volt, mondta, hogy no problem, pattanjak fel a vonatra. Hurrá, félútig már eljutok! Tesómék meg kölcsönautóval jönnek elém, yayyy. Reggel fél kilenckor indultam, itthoni idő szerint fél egyre sikerült is odaérnem tesómékhoz Skegness-be. Másnap nem is tudtam magamba lelket verni, hogy bármit is csináljak.

Második nap elmentem tesóm elé a munkahelyére, aztán pedig sógoromat kísértem el az ő munkahelyére, mondván, hogy az pont ott van a tengerparton, teszek ott egy nagy sétát, vissza a város felé, majd haza. Kábé 10 kilométer, mi az nekem. Ühümm, csak azzal nem számoltam, hogy 13 fok van alapjáraton, és lent a parton baromira fúj a szél is. Helloooo megfázás. Másnap már fájó torokkal ébredtem, de gondoltam, átmeneti a dolog, iszok forró teát, este megyünk alkoholizálni is, majd elmúlik.

Nem múlt el, sőt, egyre náthásabb is lettem. Vasárnapra egy közös kirándulást (Primark shopping-túrát) terveztünk Peterborough-ba… másnaposan két órát buszozni annyira nem vicces, de végül mindenki túlélte, tök jó napot töltöttünk együtt és tök sok mindent sikerült vásárolni is. (Azóta is imádom minden egyes cuccom, amit vettem, de főleg az órámat.)

A maradék két napban nagyjából csak a szenvedésen volt a hangsúly, pedig szerettem volna elmenni valamelyik nap Lincolnba megint, mert legutóbb az a városka nagyon tetszett. Jó lett volna kicsit bebarangolni megint. Na, nem baj, majd legközelebb. 🙂

Így telt el az egy hét Angliában. Sok élménnyel nem, tapasztalattal annál inkább gazdagodtam (tök mindegy milyen idő van, ha a partra megyek, plusz egy pulcsit vagy egy kabátot viszek magammal). Náthásan ne üljetek repülőre, mert fájdalmas élmény. (Komolyan, sírtam kínomban, mikor elkezdett ereszkedni a gép, annyira fájt a fülem…) Összességében teljesen megérte minden egyes perce, mert tesómékkal lehettem, és bármikor újra bevállalnám az egészet. <3

no comment