Személyes,

Egy koncert margójára

Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy nagy koncertre járós típus. Viszont aki ismer, azt is tudja, hogy mennyire odáig meg vissza vagyok a Simple Plan-ért… Eddig sajnos nem jutottam el egy koncertjükre sem és a három évvel ezelőtti VOLT fesztivál kihagyása még ma is egy fájó pont az életemben. Mikor kiderült, hogy idén is jönnek kishazánkba, megfogadtam, hogy valahogy megoldom, hogy ezúttal összejöjjön, ott tudjak lenni én is a koncerten. Szerencsére Fortuna is besegített azzal, hogy júliusban nyertem egy VOLT napijegyet, amit aztán sikeresen el is passzoltam, így előteremtve a STRAND napijegy árát, plusz az útiköltséget is. 🙂

Azzal is irtó nagy szerencsém volt, hogy a múlt héten nagyszüleim voltak lent Zamárdiban Papa bátyjáéknak a nyaralójában, így csatlakozhattam hozzájuk és nem kellett hajnalig csöveznem, hogy az első vonattal hazajöjjek. Biztos annak is meg lett volna a feelingje, de azt hiszem jobb volt ez így. 😀 Utazás közben a buszon és még másnap délelőtt is szuggeráltuk az időjárást, hogy csak az eső ne essen. Ez be is vált, mert megúsztuk szárazon a kiruccanást. 😀

Szerdán kb egész délelőtt hol Dórival, hol Mimivel kontaktoltam, hogy akkor mikor-hol-hogyan-ki-merre, míg végül úgy beszéltük meg, hogy délután megyek az állomásra Mimiék elé, onnan együtt megyünk a fesztivál bejáratához, hogy átvegyük a jegyeket, aztán megkeresem Dórit. Ez eddig oké is volt. De Dórit első körben nem találtam meg, úgyhogy még visszamentem úgy egy órára a nyaralóba. Miután már csak nem bírtam elnyugodni a seggemen, 6 óra előtt visszamentem, akkor végre meglett Dóri is – a színpad melletti bejáratnál. Ott álldogáltunk jópáran, várva, hogy a srácok megérkezzenek. Egy óra ácsorgás után mondtam Dórinak, hogy nagyon kell pisilni, de vonakodtam elindulni a mosdók felé… és amilyen szerencsés vagyok, persze, hogy pont abban a pár percben értek oda a fiúk is… na mindegy.

A koncert előtt David, Chuck, Seb és Pierre odajött hozzánk, Pierre kivételével a kerítésen kívülre is átjöttek. Közös fotó, aláírás – mindenki megrohamozta szegényeimet. De le a kalappal a közvetlenségükért, nagyon aranyosak és türelmesek voltak mind. Természetesen én sem maradtam ki a sorból, aláírást mindenkitől kértem – és kaptam is -, illetve közös fotókkal is próbálkoztunk, több-kevesebb sikerrel. 😀 Sőt… tesómnak ígértem egy kis meglepetést, így mikor Chuck kijött hozzánk, elmondtam neki, hogy Hugi nem tudott eljönni a koncertre (legalábbis be a fesztivál területére), ezért nagyon örülnék, ha egy kis videóban üzenne neki. Egyből mondta, hogy oké, persze, meg kérdezte, hogy mi a neve tesómnak. Mondom Barbi. Nem értette. Jó, mondom akkor Barbara. Áh, oké, így már megvan. Nagyon cuki volt. Sajnos a videó legelején nem hallatszik rendesen, hogy Hey Barbara, de a lényeg megvan, tesómat pedig kisebbfajta sokk érte, mikor átküldtem neki a videót és megnézte. 😀 Ezért már megérte. :3

Itt vannak a koncert előtt készült képek:

Itt pedig a csodálatos videó:

A koncert kezdete előtt nem sokkal aztán fogtuk magunkat és utat törtünk Dórival a tömegben. Egész jó helyet sikerült találni… leszámítva, hogy sokan annyira próbáltak minket fellökni igyekezetükben, hogy minél jobb helyet találjanak, aztán csak unott képpel, faszentként állva nézték végig a koncertet… no comment. Mi nagyon jól éreztük magunkat. Játszottak a srácok újabb számokat is, a régiek közül is előkerült néhány. Imádtam első perctől az utolsóig. Szinte csak a legnagyobb kedvenceim szóltak – erre akkor jöttem rá, mikor már hazafelé buszoztam és telefonról hallgattam a zenét. A legaranyosabb része pedig az volt az egésznek, mikor a srácok magyarul beszéltek. Pierre a Jump közben párszor benyögte, hogy “ugorjatok”, a köszönöm pedig nagyon sokszor hangzott el.

Koncert után még visszasprinteltünk oda a kordonhoz, hátha Jeff is megjelenik. Ő ugye a show előtt nem jött ki hozzánk. Szerencsére ő sem ment el úgy, hogy ne jött volna oda, de őt sokkal többen rohamozták meg, mint előtte a másik négy srácot. Sajnos nem is tudott kint maradni olyan sokáig, nekünk pedig nem sikerült igazán a közelébe férkőzni, úgyhogy róla csak ilyen elmosódott képem van, és talán az utolsó aláírást az én távolról odanyújtott papíromra firkantotta rá, aztán már jött is a kocsi, beszállt és már ott sem voltak.

Másnap reggelre hangom nem sok volt, annyit ordítottam, így érdekes volt élménybeszámolót tartani, de mindent összevetve nagyon megérte. Remélem, még sok ehhez hasonló élményben lesz részem. Imádom ezt az öt pasit. <3

no comment